2007. július 7-én soha korábban nem tapasztalt támadás tanúi lettünk. Az LMBT felvonulást neonáci ellentüntetők támadták meg Molotov-koktélokkal, sörösüvegekkel és tojásokkal, és a büszkeségnapi felvonulás afterpartijára érkező és onnan távozó résztvevőket szélsőjobboldali bandák bántalmazták.

A büszkeségnapi felvonulás előtti tárgyalások a rendőrséggel

A büszkeségnapi felvonulást megelőzően a rendőrség személyes konzultációt tartott a felvonulás szervezőivel a felvonulás technikai megvalósításáról. A konzultáción résztvevő rendőrök azt javasolták a szervezőknek, hogy változtassák meg a tervezett útvonalat. Ne az Andrássy úton haladjon a felvonulás Budapest belvárosa felé, hanem a belvárost távolról elkerülve a Keleti Pályaudvar és az Orczy tér érintésével érje el a felvonulás utáni buli helyszínét, a Buddha Beachet. Arra hivatkoztak, hogy az eredetileg javasolt útvonalon nem tudják megvédeni a felvonulást az esetleges támadásoktól. A rendezők ragaszkodtak a belvároson keresztül vezető útvonalhoz.

Támadások a felvonulás ellen

Július 7-én a békés büszkeségnapi felvonulást neonáci tömeg támadta meg Budapest belvárosában. Az ellentüntetők mintegy 3 kilométeren keresztül követték a felvonulást, tojásokat és sörösüvegeket dobálva, illetve néhány Molotov koktélt dobtak a felvonulásra. Egyes felvonulók sérülést szenvedtek a széttörő üvegektől. A fizikai támadásokat folyamatos szóbeli erőszak is kísérte: „buzikat a Dunába, zsidókat meg utána".

Az ellentüntetők a tüntetés egyik szervezője, a Jobbik nevű szélsőjobboldali szervezet felhívására video- és fényképfelvételeket készítettek a felvonulókról, amelyeket aztán arra használtak, hogy azonosítsák a felvonulókat, és egyes felvonulók elérhetőségeit (e-mail címét és telefonszámát) kitegyék egy internetes oldalra, arra buzdítva a látogatókat, hogy zaklassák őket.

Amint a felvonulás résztvevőivel folytatott későbbi csoportbeszélgetés során sikerült rekonstruálni, a rendőrség csak a felvonulás elején alkotott sorfalat a két tüntetés között, ahol a politikusok mentek. Ahogyan a fényképek is mutatják, a felvonulás hátsó 2/3-án a rendőrök csak elszórtan kísérték a felvonulást, és több esetben elmulasztották megakadályozni a tojások és sörösüvegek dobálását. A médiában megjelent különböző rendőrségi híradások szerint a felvonulás alatt nyolc ellentüntetőt állítottak elő, és tévéfelvételek szerint elkoboztak több doboz tojást, ugyanakkor a Patent Egyesület helyszínen jelenlévő munkatársai szerint a rendőrség sok esetben tétlenül figyelte, ahogy az ellentüntetők karnyújtásnyi távolságról tojással és üveggel dobálják a felvonulókat. A rendőrség nem oszlatta fel az ellentüntetők csoportját.

Miután a felvonulás megérkezett az afterparti helyszínéül szolgáló Buddha Beach nevű szórakozóhelyre, az ellentüntetők körülvették a területet, és a rendőrök zár alatt tartották a szórakozóhelyet. A rendőrség nem oszlatta fel az ellentüntetést, hanem megvárta, amíg a neonáci tüntetők maguktól szétoszlanak. A Patent Egyesület egyik tagja felhívta a rendőrséget, hogy arról tájékozódjon, mennyi ideig tart még a zár, és kifogásolta, hogy a felfegyverzett tömeget a rendőrség nem oszlatja szét. Azt a cinikus választ kapta, hogy a felvonuláson való részvétellel vállalta az azzal járó kockázatokat is.

Támadások a buli résztvevői ellen

Az este leszálltával, a
bejárat zárjának feloldása után a rendezők értesültek az első
buziverésekről. Megkérték a felvonulást biztosító, és az esti órákig a
helyszínen tartózkodó rendőröket, hogy továbbra is biztosítsák a
területet. A rendőrök azt válaszolták, hogy az ő feladatuk csak a
felvonulás biztosítása volt, és este 10 órakor elhagyták a helyszínt. A
szervezők az éjszaka folyamán 11 olyan esetről értesültek, amikor
valakit, vagy valakiket megvertek a szórakozóhely környékén lévő
utcákban vagy parkokban. A Patent Egyesület kutatója összesen hat olyan
személlyel készített interjút (4 férfival és 2 nővel), akit 2007.
július 7-ről 8-ra virradóra megvertek, és biztosan tud további öt olyan
személyről (két férfiról, egy nőről, és két transzvesztitáról), akiket
megvertek, de vagy nem tudott velük kapcsolatba kerülni, vagy nem
kívántak interjút adni. Így az áldozatok tényleges száma 11-nél
valamivel magasabb is lehet.

A szervezők, a buli résztvevői és a támadások áldozatai is többször
hívták a rendőrséget, és legalább egy ízben a mentőket, amelyek
többször elutasították a beavatkozást. Az egyik felvonuló elmondása
szerint az egyik rendőr azt válaszolta, hogy lejárt a munkaideje, és
reggel óta szolgálatban van, ezért nem tesz semmit. A kutató pedig egy
alkalommal hosszasan győzködött egy ügyeletes tisztet, hogy küldjön
valakit egy transzvesztiták elleni támadás helyszínére. A rendőr
szerint a kollégái a környéken voltak, ezért a helyzet nem igényelt
beavatkozást, a kutató azonban látta, hogy a rendőrök nem mutatkoznak,
így nem tudják sem elfogni a tetteseket, sem megelőzni a további
bűncselekményeket.

A rendőrség viselkedése

Úgy tűnik, hogy a rendőrség nem akarta megvédeni a felvonulókat. Már a felvonulás egyeztetése idején közölték a szervezőkkel, hogy nem „tudják" megvédeni a felvonulást a választott útvonalon. Természetesen meg tudta volna védeni a rendőrség a felvonulást. Összehasonlításképpen a rendőrség 2007. október 22-én és 23-án meg tudta védeni az állami ünnepségek nagy részét a randalírozóktól. Maga a felvonulás a legjobb összehasonlítási alap, hiszen egyazon eseménnyel kapcsolatban nem lehet felhozni, hogy eltérő körülmények voltak, és ezért nem érvényes az összehasonlítás. A rendőrség képes volt a menet elejét - ahol a politikusok vonultak - hatékonyan védeni, míg a hátsó 2/3-ot védtelenül hagyta. Ha a rendőrség nem volt jelen megfelelő létszámban, hogy a teljes felvonulást védje, erősítést kellett volna kérniük. Összességében tehát nem állja meg a helyét a rendőrök azon állítása, hogy nem védhető Budapest belvárosában egy olyan felvonulás, ahol ellentüntetők várhatók, csak legfeljebb többet kell dolgoznia a rendőröknek, nagyobb létszámban kell megjelenniük, és ténylegesen is fizikai védelmet kell nyújtaniuk az egyszerű kíséret helyett.

Valójában a felvonulást megelőző tárgyaláson résztvevő rendőrök vagy a saját erkölcsi-politikai ítéletüket akarták érvényesíteni, vagy meg akarták maguknak spórolni a munkát, vagy féltek a rendőri munkát a jelenlegi politikai helyzetben érő kritikáktól (lásd alább, A politikusok viselkedése cím alatt az 53. oldalon). Ha a felvonulás a külvároson keresztül halad, nem valósítja meg a célját, hogy láthatóvá tegye az LMBT embereket és a résztvevők politikai követeléseit, illetve kevesebb munkával járhat annak biztosítása, vagy az esetleges rendőri hibák kisebb nyilvánosságot kapnak. Ez a taktika - hogy a felvonulást elrejtik egy külvárosban - már jól ismert a büszkeségnapi felvonulásokat ellenséges közegben szervező európai aktivisták között, Magyarországon azonban ez volt az első év, hogy ilyen taktikát alkalmazott a rendőrség. Nincs olyan intézkedés vagy jogszabály, amely megtiltja a Budapest belvárosában történő gyülekezést, így a rendőrségnek kötelessége a békés gyülekezések biztosítása akkor is, ha ez munkával jár, ha a rendőrség kritikájára ad alkalmat, vagy ha nem egyezik a rendőrök erkölcsi vagy politikai nézeteivel vagy ízlésével.

Nem akarta megvédeni a rendőrség a buli résztvevőit sem. Ez világos abból, ahogy elutasították a segélyhívásokat, hogy a rendezők kérésére nem maradtak a helyszínen, és hogy a sorozatos bejelentések után sem küldtek megfelelő számban járőröket a Buddha Beach környékén lévő három kivilágítatlan parkba és utcákba, hogy megakadályozzák a további bűncselekményeket.

Valóban cinikus és a felelősséget elhárító megnyilvánulás, hogy a felvonulás éjszakáján történt támadások nem függnek össze a felvonulás alatti támadásokkal, hogy a rendőrség naiv, és nem számított a támadásokra, hogy „csetepaték" történtek az éjszaka, és hogy a híradásokban csak a tojásokról esett szó, nem pedig a sörösüvegekről és a Molotov-koktélokról. Ha a délutáni és az esti támadások nem függnek össze, akkor a helyszínt elhagyó, illetve az első támadások idején még a Közraktár utcában lévő rohamrendőrök is nehezebben vádolhatók azzal, hogy cserbenhagyták a résztvevőket. Ha a rendőrség naiv volt, talán érthető, miért nem vonultak ki kellő számban a menet biztosítására. Ha csak „csetepaté" volt, akkor talán egyenlő felek küzdöttek meg egymással, és nem egy kisebbség tagjai ellen követett el gyűlölet-bűncselekményeket egy túlerőben lévő társaság. Ha csak tojásokról beszélnek, biztosan nem tűnik annyira komolynak a helyzet, mintha sörösüvegekről és Molotov-koktélokról.

Ilyen előzmények után a kutatás résztvevői helyesen mérték fel annak veszélyét, hogy elmaradhat a támadások és a rendőri mulasztások hathatós kivizsgálása, és hogy az eljárás folyamán az eljáró szervek őket tovább diszkriminálhatják és traumatizálhatják. (Erről lásd: Egy túlélő tanúságtétele.) Azzal, hogy a rendőrség nem válaszolt a segélyhívásokra, és a rendőri vezetők ilyen cinikus nyilatkozatokat tettek, hatékonyan elriasztották a résztvevőket a feljelentés és a panasz megtételétől, és megspórolták a rendőrségnek az ügyek és a rendőri hanyagság felderítésével járó munkát, és a felelősségre vonás elmaradásához vezettek.

Nem biztos, hogy a rendőrség kifejezetten azért nem védte meg a felvonulás utáni buziverések áldozatait, mert azok LMBT személyek, illetve azok heteroszexuális és nem transznemű barátai voltak. Ez az egyes eseteket bemutató interjú-kutatás nem alkalmas annak biztos megállapítására, hogy a rendőrség gyakrabban utasítja-e el az LMBT személyek segélykéréseit, vagy általában ilyen hanyag a rendőrség reakciója. Rossz a rendőrség híre egy másik hátrányos helyzetű csoport, a bántalmazott nők között is, akikhez gyakran ugyanúgy folyó vér hiányára hivatkozva nem megy ki a rendőrség, mint az itt közölt esetben. Elképzelhető, hogy a rendőröknek ez a viselkedése csak egyes társadalmi csoportokhoz tartozó hívók segélyhívásainál jelentkezik. További kutatásokat érdemes folytatni annak érdekében, hogy kiderüljön, a rendőrség diszkriminál-e a segélyhívásokra való reagáláskor, és ha igen, mely csoportokat. Annyi azonban bizonyos, hogy a segélyhívások hanyag elutasítása jogsértő volt, és az ilyen jogsértés nem kizárólag az LMBT személyeket érinti, így az LMBT szervezetek együttműködhetnek a bántalmazott nők érdekeit képviselő szervezetekkel, illetve más szervezetekkel, ha a rendőrségtől a segélyhívások komolyan vételét akarják követelni.